Lelki Percek március 28.-án Kunné Nyíri Anett tanárnővel

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.”

(Róm 8,28)

Pál Apostol a rómaiakhoz írt levelében így kezdi az igeverset:  “…azt pedig tudjuk…” Mi pedig azt gondoljuk, sok mindent nem tudunk az életben, sokszor kerülünk olyan nehéz helyzetbe, amelyből nem látjuk a kiutat, sokszor nem tudjuk, hogy mit tegyünk, merre menjünk, hogyan oldjunk meg egy-egy emberfelettien nehéznek tűnő problémát vagy feladatot.

Így van ezzel az alábbi történetben szereplő kisfiú is:

Embernek lenni emberfeletti feladat
Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körül ásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával.
(A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.)
Amikor a homokozó láda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta. A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre jutott, a kő megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött, taszította, lökte, de csak annyit ért el, hogy a kő visszagurult, és meghorzsolta pufók ujjait. Végül csalódottságában sírva fakadt.
Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását.
Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra.
A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
– Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
– De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!
– Nem fiam – helyesbített az apa kedvesen. Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem!
Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.

Milyen gyakran vagyunk úgy, mint ez a kisgyerek. Megfeledkezünk arról, hogy Isten mindig ott van mellettünk és várja, hogy segítségünkre lehessen.
Mi lehet a történet mondanivalója? Talán csak annyi, hogy “Ami tőled telik azt tedd meg. A többit pedig bízd a Jó Istenre”.
“Közel van az Úr azokhoz, akik őt szólítják, mindazokhoz, aki őt igaz szívvel hívják. Az istenfélők vágyait teljesíti, kérésüket meghallgatja, és megmenti őket.”

(Zsolt 144, 18)

Szeretnék még pár gondolatot megosztani a nagyböjti időszak egyik fontos üzenetéről is ma reggel.

A nagyböjt a húsvét előtti negyven napos előkészületi, bűnbánati időszak. A tavaszi tisztulás, a lelki elcsendesülés, a lélekújulás ideje, ezért fontos, hogy mi magunk is elmélyüljünk és töltekezzünk Jézus Krisztus szeretetével, figyeljünk az elcsendesedésre.

Az egyik feladatunk a nagyböjti időben, hogy ebben a rohanó, zajos világban megálljunk, és szakítsunk időt magunkra és Istenre…

A csend nélkülözhetetlen az elmélyüléshez és az imádsághoz.

A csend nem pusztán azt jelenheti, hogy nem beszélünk, hanem azt, hogy készen állunk meghallgatni más hangokat: a szívünkét, és főképpen a Szentlélek hangját. 

Csendre van szükség, hogy Isten beszélhessen, mi pedig meghallgathassuk őt. Ezért megyünk el a templomba, a szent szertartásra, és ezért kulcsoljuk kezünket imára szobánk falai mögött, hogy meghalljuk a hangját.

Úgy gondolom, a mai zajjal szennyezett világban fontos, hogy meg tudjunk állni és ne mindig csak tegyünk, hanem legyünk is.

Kívánom mindenkinek, hogy a héten tudjon időt szakítani a csendre, a belső életére, az imádságra, az elmélkedésre, a mindennapi személyes együttlétre Istennel és ne ragadják el a „világi gondok és ügyek.” Ha pedig mégis előbukkannának, ne féljünk a megoldásukhoz imáinkban segítséget kérni.

Gondolataimat az alábbi kis hálaadó imádsággal szeretném zárni: